vitéz Palló Mihály (1894, Sárosd-1984, Sárosd)

Nagyapám világháborús visszaemlékezéseit 1980-83 között (vastagon szedve) az alábbiak szerint sikerült rögzítenem:

Nagyapám 1894. október 28-án született Sárosdon. 1915. novemberében vonult be a cs. és kir. 69. gyalogezred pótzászlóaljához Pilsenbe és itt kapta meg a katonai alapkiképzést. Ezután a soron következő menet századdal kikerült a galíciai harctérre, ahol a Pieniaki, Czeipiele, Kizia környéki harcokban vett részt. 1916. március 8-án megsebesült „…szerencsére csak egy fáradt golyó[1] találta el a lábikrámat…” Ebben az időszakban szerezte meg a bronz vitézségi érmet, mely odaítélésének körülményeire  szűkszavúan csak így emlékezett  „…megállítottuk az oroszokat…”

Felépülése után visszament az első vonalakba és itt küzdött 1917-ig. Ekkor a román hadüzenet miatt az ezredet átszállították Erdélybe a Tölgyesi szoroshoz. Ezen a fronton kapta meg a II. osztályú ezüst [2] vitézségi érmet, mert egy ellentámadás alkalmával a nagyon előretörő szakaszát a román csapatok bekerítették, és magadásra szólították fel. A túlerő ellenére kitörtek és véres kézitusa után tértek vissza a saját csapatokhoz. Erről mondta: „… a fene se akart ezüstöt, de úgy féltünk a hadifogságtól, hogy inkább nekikmentünk, aztán amúgy magyarosan elkentük a szájukat, …”

Itt érdemelte ki a Károly Csapatkeresztet, mely elnyerésének feltétele 12 heti folyamatos arcvonalbeli szolgálat volt. Másodszor is megsebesült, melyre így emlékezett: „Lőttek ezek a románok, aztán egy srapnellszilánk átszaladt a vállamon…”

1917 őszén jött ki a kórházból és először látogatott haza Sárosdra, melyre eképp emlékezett„… nagy volt az ínség idehaza, majdnemcsak jobb volt odakint a dekkungban[3]…” Élénk emlékeket hagyott benne, hogy a már elesett sárosdiak hozzátartozói tőle akartak információt szerezni szerettük halálának körülményeiről és emiatt sokszor került szívszorító helyzetbe.

A szabadság után az olasz front következett, ahol az Isonzó völgyében, a Doberdó fennsíkon, illetve a fennsík kulcsát jelentő Monte San Michele nevű hegyen harcolt. Az itteni harcokat ítélte meg a legszörnyűbbnek, mert elmondása szerint állandóan szenvedtek a vízhiánytól, az élelmiszerhiánytól, a nyomasztó ellenséges túlerőtől és a tömény hullaszagtól.

Sokat emlegette, hogy nem volt elegendő lőszer, az olasz csapatok folyamatosan rohamoztak és nem egyszer előfordult, hogy gyalogsági ásóval, bicskával, kövekkel, fokossal kellett védekezniük.

„… sokszor arra eszmélt az ember, hogy ül a földön, mindene csupa vér ,körülötte a sok halott és nem is tudja, hogy mit csinált…”

Ezekben a harcokban érdemelte ki az I. osztályú ezüst[4] vitézségi érmet, mert az állásukkal szemben lévő,kedvező elhelyezkedésű olasz géppuskafészket, 3 társával egy éjszaka hason csúszva megközelítette és elfoglalta.

A kitüntetési javaslat szerint, kiemelkedő bátorsággal hajtotta végre a feladatot, mely során 15 olaszt, közöttük egy hadnagyot ejtett fogságba és egy géppuskát zsákmányolt jelentős mennyiségű lőszerrel. Érdekes módon a kitüntetési javaslat hangsúlyozta, hogy az ellenséges emberélet kímélésével valósult meg a fegyvertény. Erre az eseményre, így emlékezett „…kúsztunk, másztunk az összes gomb leszakadt, de meg kellett csinálni…” illetve  „… az a nehézpuska annyi magyart lekaszált, hogy éreztem, hogyha nem csinálunk valamit elpusztulunk ahányan csak vagyunk…”

illetve „… mögéjük kerültünk és rájuk ordítottam, hogy az anyátok úristenit, itt van a világvége megjöttek a magyarok, az egyiket azonmód nyakon is vágtam. Erre azonnal megadták magukat. Akkor kaptam a nagyezüstöt…”

A doberdói harcteret, melyet Hétközség fennsíknak emlegetett így jellemezte:

 „Annyit szenvedtünk ott, mint Krisztus Urunk a keresztfán…”

1917. október 24-én az osztrák-magyar csapatok áttörték frontot és az olasz hadsereg pánikszerűen menekült, ezt a helyzetet így jellemezte: „ezek zabot-szénát elhánytak és úgy pucoltak előlünk, hogy nem győztünk utánuk menni…” ,illetve „… a kezüket feltartották és azt kiabálták, hogy Itália kaput, Evviva Ausztria(sic!), mi meg úgy fogdostuk össze őket, mint a nyulakat…”

1918. elején érkezett meg az osztrák- magyar hadsereg és, így a székesfehérvári gyalogezred is a Piave folyóhoz, pontosabban a Falze di Piave nevű településhez.  Megkezdődtek az előkészületek a folyón való erőszakos átkelésre, mely több hónapot vett igénybe.

1918. június 15-én hajnali 6 órakor indult meg az támadás, mely a magyar katona és a 69-es gyalogezred vitézségének egyik örökszép példájává nemesült.

A hadmozdulatot több órás tüzérségi előkészítés előzte meg. Ez ilyen emlékeket hagyott nagyapámban: „… az ember úgy érezte, hogy itt a világvége, tíz körömmel kapartuk magunkat a földbe…”  és „Gázzal is lőtt a tüzérség,de ennek semmi hatása sem volt, még csak nem is prüszkölt tőle az olasz”

A pergőtűz végeztével a parti szőlőkben rejtőzködő 69-esek  kiözönlöttek a folyópartra és megkezdték az áthajózást. Ekkor a parton nyüzsgő embertömeget lőni kezdte az olasz tüzérség, erre így emlékezett „… jöttek a tisztek és mondták, hogy el vagyunk árulva (sic!), de muszáj előre menni, hogy a tűzből kiérjünk…” és „ csak rohantunk előre a csónakokba közben sírtunk, átkozódtunk meg imádkoztunk és alig vártuk, hogy a digó pofájába nézhessünk”

A folyón való átkelés iszonyú veszteségeket okozott a székesfehérvári 69., a szegedi 46. és a kecskeméti 38. gyalogezrednél. A szegediek átkelését le is kellett állítani. Ennek ellenére a 69. gyalogezred érte el elsőnek a túlpartot és azonnal megindult a stratégiai célnak tekintett Montello[5] nevű hegy elfoglalására, mely tele volt olasz drótakadályokkal és géppuskafészkekkel. A felfokozott idegállapot bámulatos eredményt hozott, mert a Montellót sikerült elfoglalni.

Erre, így emlékezett:

„ derékig gázoltunk a vízben, aztán neki a hegyoldalnak”„… az olaszok csak addig mertek lőni, amíg el nem értük őket, akkor azonnal megadták magukat, de foglyot nem nagyon ejtettünk…” illetve „…borzasztó, hogy mennyi magyar elveszett ott…”

Elmesélte azt a történetet is, hogy sírva, feltartott kezekkel jött felé egy nagyon fiatal olasz katona, erre ő elvette a puskáját, adott neki egy pofont és a következő szavakkal engedte el : „Menj haza az anyád szoknyája mellé!” Az olasz fiú nagyapám kezét megcsókolta és elfutott, de pár lépés után eltalálta egy lövedék és holtan esett össze. Ekkor nagyapám is sírógörcsöt kapott. „A fene tudja mi lett velem, de bőgtem, mint a szaros gyerek.”

A Montello csúcsán helyezkedik el a Colessel del’ Aqua, amely a magaslat legfontosabb pontja. Ekörül ádáz kézitusa folyt, melyet a 69-esek páratlan lendülettel foglaltak el. Ez nagyapám emlékeiben eképp maradt meg:

„ A hegytetőn már szuronnyal meg puskatussal aprítottuk a digókat, akik úgy futottak lefelé, hogy vissza se néztek. A magyar zászlót Bogár Laci[6] tűzte ki az egyik géppuskaállás tetejére…”

A Piavén való átkelés újabb kitüntetést eredményezett számára, méghozzá a legmagasabbat, amit legénységi állományú elérhetett. Odaítélték számára a legénységi arany vitézségi érmet, de ezt az összeomlás miatt már nem vehette át. Ezt azért kapta, mert a Montello rohamozása során társaival 3 olasz lövészárkot göngyölítettek fel és több géppuskafészket tettek ártalmatlanná, így jelentősen csökkentették az átkelő bajtársak veszteségét. (Emlékei szerint egy Szegi István nevű kálozi illetőségű társával tették mindezt, akit később szintén vitézzé avattak). A magyar csapatok június 22-ig tartották magukat a Piave nyugati oldalán, de utánpótlás nem érkezett, mert az olasz tüzérség ezt lehetetlenné tette, így az esőzéstől megáradt folyón visszavonultak. „Mielőtt lejöttünk a hegyről krétával felírtuk: visszajövünk!” „ Én még a Piave túlsó partján is meg voltam győződve róla, hogy a Hazámért harcolok.”

Nagyapám június 22-én, „marha nagy aknatűzben sírva ugrottam a vízbe” egy kézzel a csónak szélébe kapaszkodva, a másik kezével Kiss Lajos nevű sebesült társát tartva jutott át a Piave keleti partjára.  Erre így emlékezett: „ Nyakamban a Manlicher [7]meg a Lajos, aki úgy sírt, mint egy taknyos kölök. „ Külön megemlékezett a folyó iszonyú sodrásáról is.

Az arany vitézségi érem miatti „örömről” így szólt: „jöttek és veregették a vállam az aranyérem miatt, de én csak azokra tudtam gondolni, akik ott maradtak. Tudtam, hogy vége mindennek…”

Szeptember hónapban az un. második Piave menti csatában, a Monte di val Bella magaslaton harcol: „Még utoljára jól a digó pofájába vágtunk, mi magyarok….”

A front összeomlásáról ezt mondta „… a csehek elkezdtek hazafelé szökdösni, aztán mindenki megindult visszafelé, nem volt már akkor se étel, se ital, se lőszer, de a 69-esek nem úgy jöttek hátra, mint egy cigánytábor…”

Ekkor már birtokosa volt a Sebesülési Éremnek is, mely szalagján a piros csíkok jelzik a sebesülések számát.

Végül, 1918. késő őszén egy vasúti vagon tetején utazva jött haza az ezreddel, november 4-én szerelt le Székesfehérváron.

Az őszirózsás forradalomról nem volt jó véleménye, melyet így fejezett ki „… mi kint rohadtunk ez a  frontlógós Károlyi meg a társai idehaza sunyítottak, őszirózsás forradalmat játszottak és elárulták Magyarországot…”   illetve „… tudtuk, hogy a románok jönnek ,minket meg szélnek engedtek. Nem nagyon értettük, mert azt hittük, hogy megyünk ellenük. Aztán utána meg már Pesten parádéztak…”

A világháborús érdemei alapján 1925. június 21 -én a Margitszigeten avatta vitézzé Horthy Miklós és 15 kha. vitézi telket adományozott számára a falu határában. Nyilvántartási száma a Vitézi Rendben 4042-1925 volt. 1925-ben a Háborús Emlékérmet a kardokkal és a sisakkal adományozták részére.

A két világháború között gazdálkodással foglalkozott és tagja volt a Frontharcos Szövetségnek is, mely szervezet keretein belül részt vett az 1938-as Felvidéki bevonulásban. Az 1920-as években ellátta a harangozói, templomszolgai feladatokat, valamint sokáig az egyik legnépszerűbb böllér volt a faluban. 1945 után a helyi TSZ. tagja volt, egészen 1954-es nyugdíjba vonulásáig.

Kétszer nősült, 1923-ban Fekete Máriát (1897-1946), annak halála után, 1947-ben Jermann Terézt (1905-1986) vette feleségül. Első házasságából született gyermeke, édesapám Palló József (1924-2000) volt. A család a Fő u. 54. szám alatt lévő házban élt (a legöregebb volt a faluban!), melyet az 1980-as évek közepén az új tulajdonos sajnos lebontott. Nagyapám a falu köztiszteletben álló tagjaként élt 1984-ben bekövetkezett haláláig. Sírja a sárosdi újtemetőben található.

 „Élni a halálban is lehet, az el nem múló emlékezetben!”