Az 1860-ban alakult 69.sz.  k.u.k. gyalogezred  - székesfehérvári állomáshellyel -  a kiegyezés után a császári és királyi, azaz közös hadseregbe tartozott. Az ezred tulajdonosai egyben az ezred névadói is voltak, így az első világháború elején br. Leithner Ernő táborszernagy helyett Paul von Hindenburg, ahogy akkoriban írták, Hindenburg Pál vezértábornagy lett az ezredtulajdonos, ezután sokszor csak a „Hindenburg-gyalogezred”, „Hindenburg-bakák” megnevezéssel találkozhatunk a harctéri jelen-tésekben. Az ok a német - magyar katonai kapcsolatok elmélyítése volt, de kellett a 69. gyalogezred arcvonalban tanúsított bátor magatartása is. Az ezred bevetésre került az orosz, román, lengyel, szerb és az olasz fronton egyaránt. Lembergnél a 44-esek és a 69-esek göngyölítik fel az oroszok vonalait, és aranyérmes vitézzé lesznek a kis pórfiúk. Uzsokon ők verik ki a bevehetetlennek tartott állásaikból az oroszokat. A Kárpát nagy csatáiban rajtuk törik meg az orosz haderő. Galíciában, a Piave-nél, életüket és vérüket vitték vásárra. A közös irányítású gyalogezred a Monarchia felbomlásával értelemszerűen meg is szűnt. Az egykori ezredparancsnok,

vitéz krechowcei Scholtz Béla nyug. tábornok

így emlékezett vissza:

„Ha pillantásunkat a közelmúlt eseményei felé fordítjuk, akkor lelki szemeink előtt felélednek Szerbia, Galicia, Oroszország, Erdély és Bukovina véráztatta harcmezői. Látjuk a Kárpátok hóborította bérceit, az isonzómenti kopár Karszthegységet és Itália viruló tájait. Mindmegannyi tanúi és örök hirdetõi ezredünk haditényeinek és dicsőségének. Az a hősi nemzedék, amely 1914-ben I.Ferenc József király, legfelsőbb Hadurunk hívó szavának örömest és lelkesedéssel engedelmeskedve vonult hadba, habozás nélkül és tántoríthatatlanul járta a becsület és kötelességteljesítés áldozatos útját. Ezredünk ezen az úton, amelyet az ősök bőven hulló vére szentté avatott, az elődöktől örökölt hagyományos hűséggel, a világháború katasztrofális végéig rendíthetetlenül kitartott, a legváltozatosabb viszontagságok közepette is. Akár ragyogó fényben világított a szerencse napja, akár balsors homályosította el és nyomorúság és nélkülözések idejét élte, dicső ezredünk mindig álhatatosnak és megbízhatónak bizonyult. Sabac, Horozanna wk., Zalarski és Lysij-magaslatok, Nowa-Brzeznica, Bernadow, Jablonki, Parilov, Ostrozec, Panasowka, Pieniaki, Tölgyes, Casinului, San-Michele, San-Martino, Montello és Valdobbiadene: e nevek jelképezik a dicsőségnek azon leveleit, amelyekből ezredünk soha el nem hervadó babérkoszorúját fonta. Ezredünk története legyen az utánunk következõ nemzedékek ragyogó vezércsillaga, amely mutatja és bevilágítja azt az utat, amely az eszményi célhoz: a haza szolgálatában való önfeláldozásig vezet.

 Ezredünk, amelynek dicsőség koszorúzta tulajdonosa, Hindenburg vezértábornagy, „megtiszteltetés”-nek vette, hogy „egy olyan derék csapattest” ezredtulajdonosi méltóságát elnyerhette és ismételten kifejezésre juttatta elismerését „vitéz magyar gyalogezrede kiváló haditettei” felett és amelynek a világháborúban volt hadseregparancsnoka: Böhm-Ermolli tábornagy, azon célból személyesen felkeresve, hogy a hadsereg kötelékébõl való kiválása alkalmávaI ezen magas elismerő szavakkal elbúcsúztassa, hogy: „teljes megbízhatóságára mindenkor számitani lehet” — minden bizonnyal méltán és joggal kiérdemelte, hogy az utókor emlékezetében örökké tovább éljen.”

                                                     Kőszeg, 1936. év december havában.